A cikk eredetileg a Huffington Post-on jelent meg. Fordította: Molnár Zsóka.
Az életünk megváltozik, amikor gyerekünk születik. De mikor változik át a csodánk születése a gyermektelen barátainkkal való kapcsolataink temetésévé? Valahol az ’egész-éjjel-fent-vagyok-a-nem-alvó-babával’ és a ’szoptassak -vagy-inkább-tápszeresek-legyünk’ között, néhányunk megszűnik érdeklődni a karrierista barátaink után.
Vagy talán csak túl fáradtak voltunk. Vagy túl sokkosak, vagy megszégyenültek, amiért otthon lenni a babával sokkal nehezebbnek bizonyult, mint azt képzeltük. Bármi is volt az oka, az probléma. Mert a gyermektelen barátainknak ez fáj. Igazából, ők gyászolják a barátságunkat, amely most elveszett.
Marissa barátnőm műsorvezető egy Top 5-ös TV-csatornánál. Igazságos, elkötelezett és önazonos személyiség. Nincsenek gyerekei, minőségi barát, aki energiát fektet a kapcsolataiba. Írt nekem egy jegyzetet egy olyan barátságáról, amely azután ért véget, hogy egy nagyon közeli barátnője anya lett. Itt egy része annak, amit megosztott velem (az engedélyével közölve):
„Nagy erőfeszítéseket tettem, hogy meglátogathassam a barátnőmet, hogy neki ne kelljen elhagynia a lakást a lányával, babakocsistul, pelusostul, mindenestül. Még a sokadik látogatás után is úgy éreztem, hogy valami elveszett. Már csak félig figyelt a beszélgetésünkre, még akkor is, ha én több mint 35 percig folyton hallgattam, hogyan érvel a textilpelusok ellen és mellett. (Uhm, most tényleg?) Én nem tudom, hogyan adhatnék ebben tanácsot neki, hacsak nem guglizom meg a témát.
Néhány hasonló eset után rájöttem, hogy azok a dolgok, amik egyszer régen MINDKETTŐNKNEK fontosak voltak, már csak nekem azok. Neki lett egy kislánya és egy új családi dinamikája, és semmi más nem számított többé.
Az az igazság, hogy TELJESEN MEGÉRTEM. Tudom, hogy én is hasonlóképp éreznék: minden pillanatot dédelgetnék; minden alkalmat megragadnék, amikor csendben, kettesben lehetek a férjemmel; arra használnám azt a 30 percet, amíg a baba alszik, hogy lezuhanyozzak. Értem. De azt is éreztem, hogy egyszerre kell elgyászolnom egy barátot és egy barátságot.
Meg kell mondanom… miután ezt megírtam neked, úgy érzem, nem vagyok igazságos, sem jó fej ebben a témában. Úgy gondolom, elég független személyiség vagyok, és nincs szükségem sok mindenre, de valamiért ez az egész dolog nagyon zavart engem. Gondolom, azért, mert több barátommal is megtörtént, és az emberek nem nagyon beszélnek erről, tudod?”
Kedves Marissa és más szingli barátaim, akiket elhagytak! Itt a csúf igazság: egyikünk sem csinálja jól. Abban a pillanatban, hogy az orvos kezembe adta az újszülöttet, minden megállt. Többé már nem csak Janie voltam. Hanem Janie, Sullivan édesanyja. Ez hatalmas megtiszteltetés és elsöprő felelősség.
Anya lettem, és egy ideig nem érdekelt semmi más, csak a gyerekem. És ez azt jelentette, hogy minden mást rosszul csináltam.
A barátságaimat. Az ex-munkámat. A háztartást. A mosást. A férjem igényeinek észrevételét. A spirituális életemet. A súlyomat. A személyes higiéniát. Saját magam érzékelését és észrevételét.
Igen, én. Ezt az általában ’nagyon-rendszerezetten-élő-és-kontrollmániás’ nőt teljesen felszámolta az új, vakítóan csodálatos és szédületesen ijesztő feladata annak, hogy az újszülött baba óránként ismétlődő szükségleteit kielégítsem, ami közben néha még levegőt venni is elfelejtek.
Az újszülött kisbabám, akit meg kellett etetnem minden alkalommal, mielőtt elhagytuk a lakást, hogy elmenjünk a boltba… ahol csak azért mentem, hogy rájöjjek, otthon hagytam a pénztárcámat. Az újszülött, aki vadonatúj szetteket hordott, legalábbis az első néhány hétben… miközben én két napja lebüfizett pizsamában flangáltam. Az újszülött babám, aki annyi figyelmet igényelt, hogy órára pontosan meg tudtam mondani, mikor evett, aludt és kakilt… de veled szemkontaktust tartani már nem tudtam, miközben az életedről meséltél.
Tudod, mit? A tőlem telhető legtöbbet megtettem akkor, hogy a legjobb anyja legyek a gyerekemnek. És ez azt jelenti, hogy egyéb dolgok ennek a kárát látták, például a barátságaim. Akkor hagytam kiesni a labdát a kezemből, amikor te a legkevésbé érdemelted.
Te, aki megjelentél az eljegyzési bulimon, lánybúcsuztatómon, esküvőmön, babavárómon. És minden alkalommal hoztál ajándékot az extravagáns listánkról, pedig csak egy fizetésből tartottad fenn a háztartásodat. Te, aki eljöttél a kórházba, hogy lásd a kisbabámat, és, aki egész álló nap szagolta a házi lasagne-t, amit azért tartogattál magadnál, hogy munka után áthozhasd nekünk pontban 5:15-kor, ahogyan mi kértük. Te, aki mindig lájkolja a végtelen mennyiségű, Facebookra posztolt képet a gyerekemről, és sosem panaszkodik, hogy a heti telefonbeszélgetéseinkből havonta egyszer váltott e-mailek lettek.
Te, aki feltétel nélkül szeretsz engem.
De mondok valamit: ez nem tart örökké.
A barátságunk szünetelt, miattam. Megváltoztam. És nehéz időket élek, miközben próbálok minden nap lépést tartani a gyerekneveléssel. Kihívást jelent számomra rendesen edzeni, vagy zuhanyozni, időt szánni magamra. És igen, nem mindig tudom felvenni a telefont vagy visszahívni téged. Kihívást jelent számomra már csak az is, hogy megkérdezzem, hogy vagy.
A barátságunk valódi. De most épp különböző dolgok érdekelnek téged és engem. Miközben beszélsz, én az órát nézem, mert a kisbabámnak 12 perc múlva ennie kell. Nem veszem észre, hogy 30 percet kell várnod, hogy ideérjünk hozzánk, mert a kisbabám épp lehányt engem útközben. Nem veszem észre, milyen szép színű az új manikűröd (ami korábban biztos, hogy feltűnt volna). Miközben a munkádról mesélsz, nekem arra terelődnek a gondolataim, hogy a Ferber-módszer vajon a jó megoldás volt-e a kisbabám altatására. De az aggodalmadat az arcodon, hogy vajon a szerződésedet megújítják-e, nem látom, nem veszem észre.
Szégyellem magam, mert jobbat érdemelsz. Nem voltam ott neked. Sajnálom.
Gyerekeink lettek, és most már önmagunkra fókuszálunk. Vagyis, nem önmagunkra. Hanem azokra a kis ufókra, akik elszívják az életet, a tejet, az energiát, az alvást és az agyunkat.
A fülsiketítő sírásra, ami minden nap hajnali 2-kor ébreszt minket. Azokra a pici kezekre, amik annyira tökéletesen vannak formálva, hogy sírnunk kell, ha rájuk nézünk. A puha bőröcske bújására, ami miatt rájöttünk, hogy az élet sokkal nagyobb nálunk. A pici emberekre, akik finomhangolják a mások iránti türelmünket, kegyelmünket és toleranciánkat minden percben.
A gyerekeink a tökéletes csodák, akik arra tanítanak, mi a szeretet. Ezért, kedves gyermektelenek, ha már mindent tudunk, mindenre rájöttünk, sokkal jobb barátaitok tudunk majd lenni. Úgyhogy, most megköszönöm nektek. Köszönjük, hogy ilyen türelmesek vagytok velünk.
A többi barátságunk mind elkopott, már jó ideje. Azoknak a barátsága, akiknél a telefonhívást felváltotta az üzenetrögzítő használata. Ti viszont eléggé törődtetek velünk ahhoz, hogy maradjatok. És eléggé törődtök velünk még akkor is, ha fáj nektek. Mert mi most nem figyelünk a ti életetekre.
Köszönjük.
Köszönjük, hogy szerettek, még akkor is, ha mi túl elfoglaltak vagyunk ahhoz, hogy ez érdekeljen minket.
De érdekel. Értékesek vagytok a számunkra. Szükségünk van rátok.
Csak kell még egy perc, hogy egyenesbe jöjjünk ezzel a szülőséggel. És higgyétek el, ha újra felszínre jövünk levegőért, még jobb barátaitok leszünk, mint korábban voltunk.
(És hé, kinek ne kéne olyan barát, aki valós gyereknevelési tanácsot és király babajátékokat ad ajándékba?)
Janie Porter, egykori Emmy-jelölt TV riporter, most már 4 gyerek háztartásbeli édesanyja, blogger cikke, eredetileg a Huffington Poston jelent meg. Fordította: Molnár Zsóka. A cikk kizárólag a fordítás forrásmegjelölésével vehető át és közölhető más felületen!
#barátokszülésután #gyermektelenbarátok #hovatűnnekabarátok #örökbarátok #barátság #szülésután #gyerekemlett
OLVASS TOVÁBB!
Vannak édesanyák, akik már a várandósság alatt elkezdenek kötődni kisbabájukhoz, és vannak, akik még hetekkel, hónapokkal a szülés után sem érzik azt a bizonyos, nagyon erős baba-mama kötődést. Nincs ebben semmi szégyellnivaló, ez is teljesen normális, hiszen a kötődés alakulását nagyon sok minden befolyásolja.
A „Hagyd sírni, attól erősödik a tüdeje!” az egyik legkárosabb jótanács, amit kezdő édesanyák hallhatnak. Először is, a tüdő nem izom, ezért nem tud megerősödni, másrészt a sírni hagyás rombolja a baba szülőbe és világba vetett bizalmát, stresszessé teszi és későbbi viselkedésére is kihat. Kattints a képre, és olvasd tovább!
Comments